Örök Pesszimizmus

"Számíts a legrosszabbra és reménykedj a legjobban."

Kendare Blake

Óh, vajon mikor ?

Ott hagynak egyedül, mindig a sorsomra

Ezért kerülök folyton a padlóra

A kis szívem erősen megdobban

Amikor nagyon fáj, a legjobban

Mindenki magamra hagy, mindenki eltapos

Mondjátok meg őszintén, az élet csak velem ilyen mocskos?

Bedőlt barátságok, öröknek hitt szerelmek

Jobb lesz, ha végre már felejtek

Az emberek ilyenek, át gázolnak másokon

Ne csodálkozzon senki a pesszimizmusomon

Szebb lesz a világ, eljöhet még ez a pillanat

Vagy csak akkor, amikor már százak könnyezik hantomat

Mindent megteszünk azért, hogy boldogok legyünk

S, ezért rengeteg áldozatot teszünk,
Az igaz mosolyt az arcomon csupán az láthatja

Aki a szívemnek igaz dobbanását meghallja

Tudom, hogy kevesen lesznek ezek

De ez lesznek nekem az igazán fontos emberek

Addig is bízom egy jobb, szebb jövőben

Várom az időt, amikor béke lesz a szívemben


Képzelet

Itt vagyok bezárva, a négy fal közrefog
Nem akarom kimondani, de eléggé unatkozok
Nincsen kihez szóljak, nincs, aki meghallgatna
Olyan ez az érzés, mintha ki lennék taszítva

Magányom tetézi ez a borús idő

S, még mindig várat magára a nagyon nagy Ő
Képzeletemnek nem szabnak határt a falak
Messzi, elvadult tájakra szállanak

Kihalt vidékek, néma erdők, kopár síkságok

Képzeletben minden egyes helyet bejárok
Csillogó óceán, végtelen,s hatalmas
Oly messze van, oly fájdalmas

Hava hegycsúcsok, magas hágókkal szegélyezve

Zölddel a mező, a hegylábhoz érve
Legelnek a bocik, van belőlük temérdek
Egy ember sincs semerre, bármerre is nézek

 

Üzenet Egykori Iskolámba

Drága iskolám, életem legnehezebb részén kísértél

A legnagyobb fájdalmaktól mindig megkíméltél

Életem legszebb emlékei mind hozzád kötődnek

Mind az életem egyre segítetted

Annyi barátot találtál nekem

Ki hűségesen végig kísérték az akkori életem

Az a rengeteg szerelem, oh azok az érzelmek

Amit sajnálok, hogy viszont soha nem szerettek

A tudás, melyhez kizárólag általad jutottam

A szerelmes szívek titkát folyton csak kutattam

S, mikor elérkezett a búcsúm, a döntés perce

Felvillant előttem szép jövőm képe

Megveregetted a vállam, s utamra bocsátottál

Az életben sohasem feledem amikre tanítottál

Falaid között sok nemzedék nevelkedett már

Mindig mindenkit a jóra tanítottál

Keserű halál

Érzem, az idő közel, minden óra ajándék

Közel van számomra a vég

Megfáradt szívem alig ver már

Meghalhatok holnap is akár

Halálom nem lesz dicső, s fényűző

Életem nem volt hosszabb, mint egy emberöltő

Hisz ember vagyok, épp olyan, mint a többi

Nem vagyok különb, egy vagyok a sok közül, egy senki

A szívem sem ver már különbül, egyszerre ver minden emberrel

Nem vagyok fontos, ha meghalok, nem lesz tele az újság a nevemmel

Egy vagyok a hétmilliárd közül

Ha mosolyt csalhatok bárki arcára, a szívem máris örül

Mikor meghalok, csupán száraz por hüvelyem marad

S, utána a lelkem szabad

Jó ember voltam, mindig a jóra törekedtem

Mindig a szívem szerint cselekedtem

Félek, ha elmegyek nem lesz senki, aki a nevemre emlékszik

Minden emléket rólam, sorban elfelejtik

Szeretek élni, mert az élet egy nagy kaland

Az élet jobb kedvre deríti a boldogtalant

Egy barátom születésnapjára

Ma még a nap is kisütött, csakis a te tiszteletedre

Ne habozz soha, halhass mindig a szívedre

Kívánom, minden váljon valóra, amit csak szeretnél

De azért rám is mindig emlékezzél

A legszebb virágok nyílnak a kertedben

Amit csak tudnod kell, ott van a szívedben

Csitítsd el az elméd, keresd a szépet

Kívánok sok vidám, boldogan eltöltött évet

A sütis lány

A lemenő nap fényében a gondolataim el-el kalandoznak

A sok süti, a jobbnál jobb ízek nem hagyják, hogy gondolkodjak

Rád gondolok, mint mindig ebben az időben

Arra gondolok, vajon mi finom sülhet e pillanatban a sütődben

Debreceni vagy, így nem is csoda

Mifelénk nem igen látni, hogy egy lánynak ilyen szép a mosolya

Kövesd az álmaid, hisz olyan szépeket álmodsz

Imádom látni, napról napra, milyen csodákat alkotsz

Málnás sajttorta, milyen különleges étek

Biztosan őrzöl róla, sok kellemes emléket

Mikor sütsz, vagy főzöl jusson eszedbe

A szívedet is bele kell tenni, minden receptbe


Egy borongós, nyár végi napon

Lelkemben az érzések magukkal ragadnak
Az emberek, akikre támaszkodtam, a földbe tapostak
Hangulatom ingadozik, nincsen jó kedvem
Nem találom az életben, amit mindig is kerestem

Felkarol a bánat, bár nem is tudom, miért szomorkodjak igazán
Legszívesebben mindezt magamból kisírnám
Elkeserít az élet, minden szürke és múlandó
Látni a világot, annyira borzasztó

Hisz annyian szenvednek, nap, mint nap
Nem is lenne semmi jogom, hogy panaszkodjak
Az isten sem szán, ugyan, miért is tenné
Egy hitetlen embernek mi hasznát is venné

Beborult az ég,a nap sem süt már rám
S, egymás után teszem a csizmám
Indulok idegesen immár
Véget ér, véget ez a borongós nyár

Mások vagyunk...

Nini, ide, oda tekintek
Nem reméltem soha,hogy egyetemre mehessek
Tudás szomjam bár soha nem apad el
Nem voltak nagy terveim az egyetemmel

Emberek ezrei, kik konkrét céllal tértek meg ide
Fellelkesít engem az ezrek igyekezete
Hasonlóan szemlélődnek, végre körülöttem valahára
Itt leltem számomra igaz, s hű barátokra

Bár szavam járása immár nem a régi
Megtanultam bizony, csendben szemlélődni
Mennyi érdekes arc, mind a tekintetüket keresem
Vajon itt talál rám végre a szerelem ?

Mások vagyunk, máshogy vagyunk szokva
Másképp bánt velünk az isten véres ostora
Megértem, megértek sok mindent
Átérzem, miért szidják sokan az istent

Kétes sors

Meg volt írva, ez a sors előre
Megvolt mind hátránya, mind előnye
Vajon mit szánhattak nekem?
Boldogság, vagy keserű halál lesz a végzetem

E magány biztosan nem lehet véletlen
Hisz eddig ez életben semmit sem vétkeztem
Túl nagyok a céljaim, nagyra vágyó vagyok
De szebb jövőt, szebb világot akarok

Egyengesd a sorsom, óvjál kérlek
Had gyűlhessenek a boldog emlékek
Adj erőt, adjál reményt
Szánjad e költő, szegény legényt

Születésnapi Üdvözlet 18.születésnapra !

A világ egy színpad, ahol az emberek alkotnak

Mindig van hely vágyaknak, álmoknak

Az idő megáradt folyó módjára hömpölyög tovább

Minden ember reméli, várja a csodát

Meganyi jó tanácsom hiába is volna

Mindenkinek meg kell, legyen saját tapasztalata

Bár annyit mondhatok, életed legszebb évei még csak most jönnek

A vidám percek egymás után szépen lassan döcögnek

Tudom, e napot régóta vártad már

De ez nagykorú élet megannyi felelősséggel jár

Ha más nem is, tudom, te ezt komolyan veszed

Kívánok hát így Boldog Születésnapot és Szép Felnőtt Életet

Naplemente

Árnyékban ülök itt, de a nap mégis forrón éget

A madarak egyre csak fojtatják szűnni sem akaró csivitelésüket
A lágy szellő halkan simogat egy ágat
Ott az a nagy repülő, vajon merre szállhat?

A fényes napkorong lefelé bandukol az égen
Megvilágítva a felhőket ott a szélen
A tücsök kar zenéje egyre hangosabban szól
S, a távolban valahol harangszó kondul

Mintha csak az én zeném szólna
Egy egy emberé, kinek oly kétes a sorsa
Elnyúlva fekszem, még mindig a fa alatt
Hallgatom a madár kórusból ami még megmaradt

Az ég alja fura színekben játszik
A fény a hegyek mögött mind egyre lentebb kúszik
Belefáradtam én is, hiszen olyan hosszú nap volt
Arcomra egy pimasz kis tündér szép álmokat csókolt

Esti Fények

Tündérek fénye táncra kél

Lágyan suhan, halkan a szél

Csendes minden, egyedül didergem

Még körül tekintek e sötét éjen

A város kihalt, a város néma

Lakói igaz álmukat alusszák puha ágyukba

Őszi szellő borzolja a még zöldellő fák lombját

A virágok a dézsákban már a nyarat siratják

Fényesen tekint le a hold odafentről erre a városra

Megüti fülem a nehéz csöndben egy távolról zengő muzsika

Mulatnak még valahol e késői órán

S, egy megriadt macska szalad előttem kissé sután

Halk léptekkel tovább szemlélem ezt az éji csodát

S, tudom hiába mondom, de szeretem ezt a mesebeli kis városkát

Felkél a nap, s lustán nyújtózik

S, ez, az őszi éj mindegyre tova tűnik

Őszi Nap

Őszi idő szürkesége

Szőlőtől duzzadó lugasok büszkesége

Kopár vidékek és néhol háza csoportja

Nem messze, távol aranyló búza kalásza

Egy-egy kémény magányosan pöfékel

A földeken néhol betakarít az ember

A táj komor szépsége magával ragad

Az ég borult, csoda, hogy le nem szakad

Minden csöndes, közel a fagy, s a tél

Se madár, sem tücsök már nem zenél

A zöld fák immár barna ruhát vettek

S, egyesek már hullajtják levelüket

A lemenő nap rózsaszínre festi az ég alját

Vissza sírom magam is a nyár első napját

Rögös út

Az élet komor homályán átvezet egy út
Mely köré a sors fonja a szúrós koszorút
Ne hagy itt védtelenül
Mert nem bírom tovább egyedül

Csalódtam már, sokszor voltam magányos
Mert hozzám az élet nem volt mindig igazságos
Feszít a szívem, bele is sajdul
Ha a sors még egyszer a szívembe markol

Elfojtom belül, nem merem mutatni
Ha kell a te szemedbe is bele fogok hazudni
Nem merem kimondani hangosan, mert valóra válna
S, akkor tudom, a lelkem a pokolba szállna

Elragadtál tőlem minden nap egy esélyt
Soha nem adtál mellém egy viszont szerető személyt
Tapostak, téptek, mélybe taszítottak
S, még egyszer, hogy fájjon  nagyon belém rúgtak

De lehet, mesém vége szépen végződik
S, velem egy új korszak kezdődik
Mely élet jövőbeli sóvársága valóra válik
Mert a szívem, a szívem azóta is abban reménykedik

Az élet vihara

Hánykódik egy hajó valahol, az élet tengerén

Magam volnék a kapitány a fedélzetén

Vad hullámokat korbácsol a szél elém

Beköltözött a félelem csírája belém

Bármerre tekintek ugyanazt a zord vizet látom

Körülvesz, de még ám a sziklazátony

Rémisztő cápák marknyi csapata reám éhezik

Sötét felhők gyűlnek, jelezve, vihar érkezik

A halk csöndben távoli villám hangja hallik

S, az égen messze a fényjáték álmosan kúszik

A hideg szél immár a hajamat borzolja

A szemem körbe jár menedék után kutatva

A kormány mögött állok, erősen szorítom

Tudom nincs remény, a természet ellen hiába harcolnom

A vitorla megfeszül a viharos széltől

Növekvő sebességgel próbálok menekülni a végzetemtől

Rosszul tettem valamit vagy ez a sors keze?

Kezd olvadni a jég, az elérhetetlen egyre elérhetőbb

Amit teszek, ahogy teszem az egyre szembetűnőbb

Minden nap kaland, egy lelki kihívás

Miért íly nehéz, s nem kézenfekvő a megoldás

Kicsit többet megmutatni magamból

Mesélni álmokról, vágyakról

Az élet hömpölygő folyama sokszor bele szól

S, ilyenkor a lelkem mindig engem okol

Álmok vad, kusza szövevényes ösvénye, mind előbbre csábít

De megjelenik a semmiből egy magányos árnyjáték

Rosszul tettem valamit? Vagy ez a sors keze?

Jó lenne végre megtudni, még ebben az életbe!

De a szív, az érző szív nem hagy nyugodni

Meg kell tanulni így is boldognak lenni !

Végtelen mélység

Gyötör a kétség, gyötör egy álom

Hideg veríték gyöngyözik végig az orcámon

Állok egy parton, előttem egy kanyargó folyó
Nem tudok átkelni, s ez lehangoló

Félek lenézni, elszédít a mélység
Előre, döntésre hajszol a sietség

Mi lehet ott, a túloldalt, magam sem tudom
De bárcsak megtudnám, reggel ezért rimánkodom

Keskeny, lépésnyi út vezet át rajta
Nem fér el, csak az ember egyik talpa

Nincs hova kapaszkodjak, a mélység elnyel
A mellkasom nem bírja tovább majd ki ugró szívemmel

A túloldalt ott van, amit el kell érnem
Remeg a lábam, ezt most túl kell élnem
Elhibáztam a lépést, meg is csúsztam
Mégis előbbre csábít az, amit a túloldalt láttam

Hagyaték

Körbe nézek, de mást látok, mint eddig
Ha tekintek, mélyebbre látok, egész a szívedig
A kor, melyben tengődnek e napok....
Imával várom a szebb holnapot

Őszbe vegyült az élet, a szívemben is érzek talán egy kis szürkét
De nap mint nap színezi valami az élet galád percét
Monoton, ugyanaz, semmi nem változik
Ilyenkor a lelkem vissza emlékezik

Boldog voltam, vagy csak inkább az akartam lenni
Fel akartam folyton a fagyott szíveket melegíteni
Hányszor sültem fel, mert, mert ....
Az élet számomra még számos titkot rejt

Okkal történik minden, ezt tudom és hiszem
Nem lehet, hogy kárba vész az én szerető szívem
Fénylik ott fönn egy csillag, az mutatja utam
S, ha elmegyek remélem, lesz ki ismeri majd a szavam


Porhüvely e test

Szívembe zárva

Legényke, árva

Magányos nagyon

A szemembe kapom

Ballagok egyedül
S, lelkem sebesül
Fáj, nem mutatom
Ordíthatnék, de nem ordítom

Mélabú, keserű élet
Egyre kevésbé látom a szépet
Sivár, unalmas, együgyű
Az egész világ keserű

Mit kéne még tenni?

Mit lehetne mérlegelni?

Élet vagy halál, mit számít

A nyugalom, a béke csábít

Porhüvely e test,lelkem otthona
Apró fénysugár, a mások sorsába

Szerettem ember lenni, nem tagadom

De ha kell, e világot méltón, emelt fővel itt hagyom

Lesz e új tavasz? vagy itt a vég

Vár engem egy mély álom, már rég

Porhüvely e test, mitől búcsút veszek
S, utolsó tettemként, isten színe előtt állok meg

2015.szeptember 30. Debrecen

Ez minden, amit adhatok

Ma láttam őt, és magával ragadott

De nem tudtam rá zúdítani a szó zuhatagot

Megnémultam, el állt a szavam,

Egyszerűen csak nézni akartam

Csillogott, fénylett, magasan szárnyalt

S, ez mind-mind engem árnyalt

Tökéletes, mindene ott van

S, előttem ellibbent lassan

De én csupán egyszerű ember vagyok

Túl egyszerű, csak magamból adhatok

Nem vagyok gazdag, csak a lelkem adhatom

Mert nekem az a legféltettebb gyémántom

Félek valami elromlott bennem

Nem érzek itt belül semmit, nem dobog a szívem

Szürke fény fátyla libben meg egy percre

S, bele tekintek magános szívembe

Milyen ember is szeretnék lenni?

Milyen ember is szeretnék lenni?

Unott arccal munkába menni

Mosolytalan, keserű és árva

Az ember, aki örök magányra van kárhoztatva

Milyen ember is akarok lenni?

A kétarcú ember, aki nem tud szeretni

Arcomon mosoly, de a szívem hideg

Nem számít mit is gondolnak az emberek

Milyen ember is akarok lenni?

Az életben mindent a legjobban tenni

Arcomon mosoly, a szívemben derű

Így élni lenne számomra nagyszerű

De vajon milyen ember is leszek?

Erre a kérdésre választ keresek

Mert bár rosszat vagy jót teszek

Nekem számít igazán, milyen ember is leszek

2011.11.14