Tragédia

„Az, hogy valaki mosolyog, nem jelenti azt, hogy boldog is”

 Tragédia

Jócskán elhagytuk már a kétezres évet

S, e percben, nem tudom, tudnék e mondani szépet

Komor hangulatban sötét árnyak

Melyek börtönömbe zárnak

Egy családi ház udvarán magas fák, amiket a szél téphet
S,minden borús felhőt villámok kísérnek
Eső veri a ház minden ablakát

Egy asszony zokogja öngyilkos fiát

Munkájából már sötétben érkezett haza
De nem vett észre semmi különöset, zárva volt a ház ajtaja
Csend volt, túl nagy csend
A hegy fölött villám moraja zeng

Beletette és elfordította a zárba a kulcsát

A zár kattant és kitárta a tartalmát
Sötét volt, az asszony hajáról vízcseppek záporoztak
Miközben kezei a kapcsoló után kutattak

Végre kitapintotta a kapcsolót
S, bezárta maga mögött az ajtót
Fény világította be immár a kicsiny előszobát
De az asszony nem hallotta fia köszöntő szavát

A sötétség csendje fogta közre a házat

A kicsiny előszoba fénye bevilágította a szomszédos szobákat
Nem szólt senki, így hát kiáltott egyet
Arra számított, a fia az egyik sarokból ránevet

Nem jó tréfa ez, gyere, s köszöntsd anyádat
Aki a munkától mostanra elfáradt
Nem szólt senki, és lámpa fénye sem gyúlt az emeleten
Elindult hát, kereste a fiút, de nem találta a földszinten

Így elindul, a hosszú, széles lépcsőn az emeletre

Egyre gyorsabban, egyre idegesebben a fiát kereste
Szólongatta, s kereste két szemével
Mintha csak bújócskázna egyetlen gyermekével

Benyitott minden egyes ajtón
Járta a szobákat kitartón
Fájdalmasan kiáltott fel egyszerre
Mikor a fiát meglátta, eszméletlen a mennyezetről csüngve

Könnyeivel küszködött, nem tudott egyebet tenni
Próbálta a fiát a kötelektől megszabadítani

A nyakára tette a kezét, próbálta kitapintani a pulzusát
Nagyon megijedt, amikor meglátta elkékült arcát

Nem tudott már mit tenni
A fiára borult és elkezdett zokogni
Majd meglátott egy megcímzett levelet az ágyon
Abban kell, hogy a magyarázatot találjon

Odarohant és feltépte a vastag borítékot
Próbálta megtalálni a magyarázatot
A borítékon az állt, hogy mindenkinek, aki ismert
Felvettem egy tollat, a sorssal szembeni egyetlen fegyvert

Életem meg volt pecsételve, attól kezdve, hogy megszülettem
Nem tudom, milyen kisbaba lehettem
De azt igen, hogy nagyon kicsin már beszéltem,
Amikor magányos voltam, féltem

A sok apró, cseplő hibámat korán tapasztaltam
Az óvodában büntetést soha nem kaptam
Ott volt csak igazán nagy a játék

Nem mondta volna senki, hogy kitaszított lennék

Minden embernek végig kellett járni az iskoláit
S, ki kellett tapasztalnia a saját határait
Mikor még ovis voltam, sokszor álmodoztam a felnőtt létről,
Arról, ami mentes a szenvedéstől

De, ahogy nagyobb lettem, tapasztalnom kellett
Azt, hogy az élet a tisztességes emberekkel keresztbe tett

Próbáltam kitűnni az iskolában a magas műveltségemmel
De hamar beláttam, ez a poszt tele szenvedéssel

Nyolc éven keresztül jól tanultam
S, szívem nagy örömére, hozzám hasonló barátokat találtam
Nem mondhatom, hogy magányos voltam
Mindig volt olyan, akire számíthattam

Volt kinek elmondjam, amit érzek
S, megvitassuk, melyik lányok a szépek
De sajnos elmúlt a nyolc esztendő, véget ért a barátság
S, helyét átvette a magányos szomorúság

Új környezet, alig ismerek itt valakit
Nincs senki, aki útba igazít
Sok új ember, tanár és diák
Sokkal nehezebbek itt az órák

Próbáltam túljutni ezen a magányon
Azt próbáltam elérni, hogy belőlem is boldog ember váljon
De ez a hely a rideg valóság mása
S, megindult a maradék önbizalom pusztulása

Hiányzik egy igaz barát,
Akivel megvitathatok, miden órát
Elmondanám neki a titkaim
S, azt, mik a jövőbeli szándékaim

Meghallgatna, tanácsot is adna
Boldog lett volna, életem minden pillanata
Hisz egy társsal az élet minden perce könnyebb
Olyan jó, ha van, akivel ökörködjek

Könnyebb az ember gondja
Ha van, aki bátorítja,
Gyorsan túlteszi magát a múlton
Ha van, akinek a vállán sírjon

Milyen hasznos is egy barát, sokan nem is gondolnák,
Van, aki soha nem is tudja meg, milyen, ha magára hagyják,
Én azok közé tartozom, akinek kevés adatott belőle

Kevés olyan ember van, aki őszintén néz a szemembe

Milyen világ ez, mondja meg bárki
Hány embernek kellene itt megváltozni

Ha ilyen a világ, az emberek milyenek is lehetnek
Jaj nektek jótét lelkek

Nyár volt, de mindegy is milyen évszak
A nap fénye sütött és a felhők nem sírtak
Az isten először megteremtett az embert, majd társat adott mellé
Egy nőt, így vált az élet teljessé

Nekem ez sosem adatott meg, nem volt mellettem senki
Pedig annyi lány volt, akit tudtam volna szeretni
Mindhiába minden, szóra sem méltattak
Maguknak nálam jobb embert akartak

De miért mindig az kell nekik, aki nem tisztel semmit
Nem ismeri az etikett szabályait
Mért az a jó, aki kőbunkónak mutatja magát

Nagyot böfög, és amikor ásít, eltátja a száját

Hiába, mindhiába minden tettem
Annyi lány volt, akit nagyon szerettem
De nekem, az ilyen magam fajtának
Ez sosem adatott meg, jó lenne, ha jobb sorsot kapnának

Magányos sorsra lettem ítélve

Hol rontottam el, hogy járjak a végére
Nem ez az én világom,e testben csak újjá születtem
Lehet, hogy előző életemben rosszat cselekedtem

Látod édesanyám, látod ezt a világot

Az, ami vezérli őket, nem vetik meg a kapzsiságot

Mit ér itt az én könnyem, mit ér itt bárkié is ?
Hozhat e bárki életében változást az Április

Sok mindent nem értenek, és nem érthetnek meg
Mert az emberek különböző érdekekkel születnek
A szív, a szív, ami meghatároz, egy embert
Lehet akár milyen közismert

Mikor az anya végigolvasta fia utolsó gondolatát

Megcsókolta fia orcáját

Könnyek hada csöppent a földre

S, ezt a percet belevéste az emlékezetébe

Néhány nap múlva, mély gyászba borulva
Emberek sétáltak a temető felé fekete ruhába
Az egész várost megbénította a sokaságuk
Lehajtott fejjel sétáltak, nagy volt a szomorúságuk

Majd szép lassan kiürült az egész város
Nagy csönd volt, ettől volt olyan gyászos
Rengetegen érkeztek, és mindenkinek egy volt a célja

Azért jöttek, hogy búcsút vegyenek, volt hát ki megsirassa

Zenészek érkeztek, ki tudja honnan

Játszották a zenéjüket szomorúan

Mire mindenki bevonult, volt már 2 óra

Neki kezdett a pap, volt elég dolga

Mondta a magáét, hallgatták szép csendesen

Nem kellet sok idő, hogy egy asszony hangosan rákezdjen

Belekezdett, s olyan keservesen siratta az elhunyt fiút

Soha nem hallottak a népek olyan szomorút

Majd a bükkből készült koporsót szépen leeresztették

S, hagyták, hogy lerója mindenki a kegyeletét
Sokan egy szál virággal búcsúztak tőle
Voltak, akik, pár szót mondtak fölötte

Sokan szerették, és tisztelték szegényt
Ő volt, akiből annyiszor merítettek reményt
Becsülettel élt, de félve halt meg
Emlékét hosszú időn át őrizzétek